Egy buddhista a bűnbeesésről

Uff. Buddhista és bűnbeesés -- ez ilyen cross-over vallásos, ezo-izés dolog, igaz?

Nem -- és nem. Teljesen konkrét. És komoly. Viszont nagyon hosszú lett; ezért, és sokak korábbi kérésére most már rendesen nyomtatható lett az oldal.

Az említett buddhista Laurie Anderson. Laurie zenéjét 1990 óta ismerem, azaz kicsit régebben, mint a feleségemet. Az első album, amit tőle hallottam, a Mr. Heartbreak volt, unokatesóm gyűjteményéből. Gábor megengedte, hogy két CD-t kikölcsönözzek tőle, és amikor visszavittem, akkor vihettem másik kettőt. Ez évekig nagyon bevált mint a kockázatkezelés és a veszteségkezelés egy remek eszköze. Számomra a módszer annyi jelentett, hogy hosszú ideig hallgattam egy-egy CD-t, tekintve, hogy saját gyűjteményem is kb. két CD lehetett akkortájt. Igen, még nem lehetett CD-t másolni és MP3 lejátszó sem volt. Sőt, a CD rém menő dolog volt.

1990-ben alig beszéltem angolul, így hónapok munkája és találgatása volt, amíg megfejtettem az album szövegét. A zene valahogy vonzott, magával ragadt ez a hihetetlenül minimalista, alig-zene. Laurie Anderson előtt nem találkoztam még olyan zenésszel, akinek a szöveg lényeges lett volna. Szégyen vagy sem, de a 80-as évek diszkó-zenéjén nevelkedtem, ahol valóban nem sok értelme volt a szövegnek (mint ahogy később az Irigy Hónaljmirigy által feljavított változatok ezt látványosan bizonyították).

Laurie Anderson viszont nem zavartatta magát, képes volt egész albumokat megtölteni történetekkel, a zene csupán aláfestés volt a mondanivalójához. Lemezein többnyire egymaga egy szintetizátorral, esetleg egy hegedűvel, de kb ez minden.

Eltelt egy kis idő, mire kiderítettem, hogy a Mr. Heartbreak második száma Ádám és Éva történetéről szól. Itt azon túl, hogy valamiről egyáltalán szólnak a számok, plusz meglepetés volt, hogy valaki elgondolkodott egy bibliai történeten.

A diszkózene mellett hagyományos katolikus nevelésben is volt részem. A bibliai történeteket, így Ádám és Éva történetét is olyan kategória alatt raktam el, amit ma leginkább teremtés-mítosznak hívok. Létüknek a valóságomhoz semmi köze nem volt -- egy elképzelés, egy lehetséges magyarázat arról, hogy hogyan is kezdődött az emberiség. Mindaddig ők a világot a hátán hordozó teknősbékával, a küklopszokkal meg Vejnemöjnennel és még sokakkal együtt egy nagyon rendetlen dobozban voltak elrekkentve. Megjegyzem, Vejnemöjnennel a helyzet változatlan.

Laurie Anderson előadása volt az első, ami Ádámot és Évát valóságos, hús vér lényként mutatta be nekem. Akik éreznek, gondolkodnak, mint én. Nem különbözőek, nem szimbolikusak -- emberek, akik éppenséggel az első emberek.

Az előadás nagyon valós és igaz volt, mert megerősítette azt a lelkem mélyén lappangó érzést, hogy az egész történetnek kell, hogy legyen valami magyarázata. No de lássuk, hogyan látja Laurie.

Előkerestem a Youtube-on a számot, lefordítottam, úgy is benne vagyok, és alátettem a magyar feliratot. Az előadás látvány része teljesen új volt számomra, mivel eddig csak CD-n hallgattam. Laurie vizuális világának szemantikája is érdekes, erről is írok lejjebb.



Miről is szól mindez?

Let's see. Uh, it was on an island.
Lássuk csak. Ez egy szigeten történt.

Igaz Atya sokat beszél a sziget szerepéről; a sziget = a nő méhe, a védett hely, ahonnan az élet elindulhat. Az emberiség kezdete egy ilyen hely. Valószínűleg amúgy valóban fizikailag is egy sziget volt, pont a védett jellege miatt. Egy óceáni kis sziget, madarakkal, gyümölcsökkel, kisebb ragadozókkal, körbe tengerrel és halakkal, hawaii lehetett -- talán tényleg, amúgy; egy jó hely az élet elkezdéséhez.

And there was this snake. And the snake had legs. And he could walk all around the island. Yes. That's true. A snake with legs.
És ott volt ez a kígyó. És, a kígyónak lába volt, és tudott sétálni, körbe a szigeten. Igen, így igaz. Egy 'lábas' kígyó.

A lábas kígyó -- egy angyal, Lucifer.

And the man and the woman were on the island too. And they were not very smart. But they were happy as clams.
És a férfi és a nő is a szigeten voltak. És -- nem voltak túl agyasak. De boldogok voltak, mint a csuda.

Nem voltak túl agyasak, mivel csak most érkeztek a földre: nem volt beszélt nyelvük, nem alkottak még struktúrákat, nem nevezték el a dolgokat. Ők voltak az első emberek, végtére is.

Éltek, nőttek, ettek, ittak, és kezdték megtapasztalni a világot. Nem tudjuk elképzelni sem ezt a szavak nélküli világot.

Viszont boldogok voltak, mert Istennel és a teremtéssel harmóniában növekedtek.

Nem váltak még teljesen eggyé Istennel, még fejlődtek, de érzékelték a szeretetét, valamennyire közvetlenül is, valamint a teremtésen, a környező világon és a szellemi világ lényein keresztül -- akik segítőik, szolgáik voltak.

Lucifer is ilyen segítő volt. Ádám és Éva volt a herceg és a hercegnő: az egész udvartartás, az összes vagyon értük volt, az összes szellemi lény és az egész fizikai világ összes kincse és élőlénye azért létezett, hogy nekik örömet szerezzen.

Yes. Let's see. Uh...then one evening the snake was walking about in the garden and he was talking to himself and he saw the woman and they started to talk. And they became friends. Very good friends. And the woman liked the snake very much. Because when he talked, he made little noises with his tongue, and his long tongue was lightly licking about his lips. Like there was a fire inside his mouth and the flame would come dancing out of his mouth. And this woman liked this very much.
Igen. Lássuk csak... azután egy este a kígyó sétált a kertben és magában beszélt és látta a nőt, és beszélni kezdtek. És összebarátkoztak. Nagyon jó barátok lettek. A nő nagyon kedvelte a kígyót. Mivel, amikor beszélt, a nyelvével halk zörejeket csinált, és a hosszú nyelve könnyedén repkedett a szája körül. Mintha tűz lett volna a szájában, és a lángok táncolva kinyúltak volna a szájából. És ennek a nőnek -- ez nagyon tetszett.

Beszéltek -- én pedig azt mondom, ez a nyelv nem a mai beszélt és írott nyelv volt. Gondolatok és érzelmek sokkal dinamikusabb, sokkal közvetlenebb cseréje, aminek egy (talán csak csökevényes) formáját telepatikus kommunikációként ismerjük. A látók, látnokok, médiumok csatornája, csak éppen tudatos ellenőrzés alatt és kétirányú módon.

Az eredeti ember képes a szív útján kommunikálni -- és Ádám és Éva még ebben az állapotban voltak. Nem vált el a szellemi és a fizikai világ, kapcsolatba tudtak lépni a szellemi világ lényeivel, az angyalokkal éppúgy. mint a fizikai világ állataival.

A kígyó érdekes volt -- Lucifer, szellemi lényként már a fizikai világ megteremtése előtt létezett és azóta Isten egyik legközelebbi segítője volt, ismerte a teremtés, a világegyetem törvényeit. Istennel együtt átélte az ősrobbanástól az univerzum fejlődését az évmilliárdok alatt. (Mindamellett ő is teremtett lény, csak épp a szellemi világ az ősrobbanást - legalább is logikailag - megelőzően jött létre).

Mégis, magában beszélt: nem volt társa. Az egész világegyetemben minden párokba rendeződik, férfi és nő, hím és nőstény, bibe és porzó, anion és kation; az angyalnak azonban nem volt párja. Miért? Erről majd egy külön írásban.

And after that, she was bored with the man. Because no matter what happened, he was always as happy as a clam.
És azután, a nő unatkozott a férfival. Mivel mindegy mi történt, a férfi mindig olyan boldog volt, hogy csak na.

Persze, hogy érdekes volt, amit az angyal mesélt; persze, hogy tudott elképesztő dolgokat mondani (valójában, megmutatni, átadni; ne szavakra gondoljunk). Ádám a tudás, tapasztalat tekintetében nem vehette fel a versenyt vele - a tizenöt év, szemben a 13.75 ±0.17 milliárddal.

Nem is kellett versenyeznie, hiszen ő Isten gyermeke volt, Isten szubsztanciális képmása, míg az angyal, bármilyen magasan fejlett és intelligens, mégis, Isten szimbolikus képmása csupán, aki soha nem tud eggyé válni Istennel: legmagasabb formájában az emberen keresztül tudja megtapasztalni Isten szeretetét; csakis az emberen keresztül. Mégis, az arkangyal tudása lenyűgözte Évát, és az arkangyal, akinek a felelőssége Ádám és Éva tanítása lett volna, visszaélt ezzel a ragyogással (a fény hordozója).

What did the snake say? Yes! What was he saying? OK. I will tell you. The snake told her things about the world. He told her about the time there was a big typhoon on the island and all the sharks came out of the water. Yes. They came out of the water and they walked right into your house with their big white teeth. And the woman heard these things. And she was in love.
Mit mondott a kígyó? Igen! Mit mondott? Rendben -- elmondom. A kígyó mesélt a világról. Mesélt arról az időről, amikor egy nagy tájfun volt a szigeten, és a cápák mind kijöttek a tengerből. Igen. Kijöttek a vízből és egyenesen besétáltak a házadba a nagy, fehér fogaikkal. És a nő hallgatta ezeket a dolgokat. És szerelmes volt.

Az univerzum létrejötte, a galaxisok, csillagrendszerek formálódása, az állatvilág kialakulása, a vad természet dinamikus, zabolátlan élete -- mindezek lélegzetelállító dolgok -- az arkangyalnak pedig egyre jobban tetszett az, ahogyan Éva csodálja őt mindezért (mindezért, ami persze igazából nem az ő érdeme).

Egyre inkább kezdett elhomályosodni benne Isten nézőpontja: a tény, hogy ő egy szolga -- egy szeretett, megbecsült szolga, de mégis, egy szolga, aki nem egyenrangú, pláne nem magasabb rendű, mint Isten gyermeke: az univerzum, a teremtés középpontja -- az ember. Nem tudta olyan szívvel szeretni Évát -- még kevésbé Ádámot --, mint ahogyan Isten szerette őket.

Féltékeny volt Ádámra -- Éva gyönyörű nővé vált, gyönyörű mind fizikai megjelenését, mind lelkét és szellemét tekintve. Az arkangyal, bár sokat látott és sok mindenről tudott -- ilyennel még soha nem találkozott. Ádámon és Éván keresztül látta meg Isten valódi jellegét, a maga teljességében.

Megérezte, és megértette annak nagyszerűségét, hogy Ádám és Éva kapcsolata Istennel a szülő és gyermek kapcsolata: képesek lesznek eggyé válni Istennel, ezzel a szeretet intimitásának olyan szintjét megtapasztalni, amit ő soha. Féltékeny lett Ádámra, ő is át akarta élni ugyanezt.

Elhagyta pozícióját -- a tanító, a gondoskodó segítő pozícióját -- nagyobb és más akart lenni, mint ami. Ezopusz békájával szemben azonban nem pukkadt ki. Nagyobbra és nagyobbra fújta magát mindazzal, amit azért élt át, hogy majd átadhassa Ádámnak és Évának. Magát fényezte és Éva partner volt ebben: csodálta és szerette.

And the man came out and said: We have to go now! And the woman did not want to go. Because she was a hothead. Because she was a woman in love.
És a férfi kijött és azt mondta: Most mennünk kell! És a nő nem akart menni. Mivel forrófejű volt. Mivel szerelmes nő volt.

A forma, az illúzió, a láttatás -- a történelem során először elhomályosította a valódi tartalmat: az Ádámban rejlő lehetőséget; azt, hogy ketten eggyé válva Isten megtestesülésévé válhatnak.

Szerelmes nő -- kibe is volt szerelmes? Nem Ádámba, hanem az arkangyalba. Éva egyre több időt töltött az arkangyallal, egyre jobban összefonódott a világuk. Felépült közöttük a szívnek az a dimenziója, ami a férfi és nő közötti legintimebb viszony: a párkapcsolat.

Forrófejű volt. Szerelmes nő volt.

Mivel a párkapcsolatban minden közös, ezért átörökölte, megkapta a közös rezgés, a rezonancia révén mindazt, amit az arkangyal tudott és érzett. Eggyé vált az arkangyallal, és egy ponton - az univerzum nagyszerűségén és a teremtés fenséges elvein túl - megnyílt előtte az az igazság, amit az arkangyal mindig is tudott: nem erre volt teremtve.

Évának nem ez volt a célja. Ember volt - nő volt, akinek egy hús-vér, fizikai és szellemi emberrel, egy férfival kellett volna eggyé válnia, szellemileg és testileg, hogy így, ketten együtt Isten képmásává válhassanak. Isten képmásává -- és partnerévé a szeretetben.

Ez volt a tudás keserű része. Mindez azonban eltörpült a benne feltörő új, soha át nem élt érzéstől, amit szintén az arkangyaltól kapott: életében először félt; úgy, mint ahogy az arkangyal is.

Miért félt Lucifer? Mert világosan tudta, hogy az egész univerzum harmóniája Ádám és Éva harmóniájára épült; mert tisztában volt Isten teremtésének alapelveivel és azzal, hogy most az Isteni alapelven kívüli birodalomba jutottak. Fogalma sem volt, mi fog történni, de érezte és sejtette, hogy valami szörnyű.

Éva érezte, ahogy halványul és megszakad kapcsolata Istennel, és kétségbeesett. Isten nem tudott kapcsolódni olyasvalamihez, ami teremtésének elvein kívül esett. Isten abszolút lény, aki nem változtat teremtésének elvein. Nem nyúlhatott ki Éváért, mert azzal elismerte, jóváhagyta volna egy olyan állapot létezését, amit Ő soha nem akart. Istennek abszolút módon ki kellett tartania teremtésének elvei mellett, és szívszakadva nézte, ahogy szeretett lánya elsodródik tőle és már nem hallja az Ő hangját -- Éva rádiója már más állomásra volt hangolva.

Éva Ádámhoz futott, aki még mindig olyan boldog volt, mint a csuda. Éva számára ez az állapot -- már elveszett. Ádám, aki eddig nem volt érdekes számára, most hirtelen nagyon fontossá vált. Úgy érezte, csak rajta keresztül tud visszajutni a béke és a szeretet birodalmába.

Miért nem volt Ádám érdekes számára? Ha egymás társának voltak szánva, hogy nem vette észre Ádám, mi történik Évával? Éreznie kellett, hogy valami nem stimmel, éreznie kellett volna az arkangyal motivációját -- a féltékenységet és az Isten alapelvén kívül eső szeretet fokozatos alakulását.

Valószínűleg érzékelte is ("és a férfi kijött és azt mondta: Mennünk kell!"), de nem volt elég karakán ahhoz, hogy kiálljon véleménye mellett -- nem volt férfi, aki meg tudta volna védeni, át tudta volna ölelni a párját. Gyermek volt még, akárcsak Éva.

És mi történt ezután? Amit Laurie már nem mesél el, az Ádám bűnbeesése. Azzal a reménnyel, hogy újra érezheti Isten jelenlétét, Éva eggyé akart válni Ádámmal. Szíve azonban tele volt félelemmel, tele volt bűntudattal. Nem kellett senkinek megmondania, saját eredeti lelke mindenki másnál hamarabb meg tudta ítélni tettét. Még Istennél is hamarabb tudta. Ádám egyesült Évával, noha tudta, hogy ez az egyetlen, amit nem szabad megtennie, különösen ebben a helyzetben.

Ádám és Éva ebben a disszonáns, Isten alapelvein kívüli állapotban egyesült, ezt az állapotot rögzítve, és örökítve tovább az emberiségnek.
Első együttlétük a szeretet és az öröm határtalan ünnepének kezdete lett volna, amikor Istennek is kiteljesedik a szeretete a fizikai valóságban; a szellem, a lélek és a test egyesülésének. Ádám és Éva bűnbeesése azonban derékba törte Isten igaz szeretetének megvalósulását.

Anyway, we got into their boat and left the island. But they never stayed anywhere very long. Because the woman was restless. She was a hothead. She was a woman in love.
Akárhogy is, csónakjukba ültünk és elmentünk a szigetről. De sehol sem maradtak sokáig. Mert a nő nyugtalan volt. Forrófejű volt. Szerelmes nő volt.

Fontos tényt hordoz a beszélő személyének hirtelen és átmeneti váltása is. Laurie mindeddig objektív mesélőként, megfigyelőként beszélt, itt azonban egy ügyesen elrejtett, csak egyetlen mondatban megjelenő és alig hangsúlyozott többes szám egyes személlyel kapcsol minket a történethez: "csónakjukba ültünk", mi; nem ők.

Elhagytuk a szigetet -- a méhet, az emberiség védelmező szülőhelyét, az Édenkertet.

Ők voltak, vagy mi voltunk -- a kettő ugyanaz. Leszármazottaik vagyunk, vér szerinti kötelékkel kapcsolódunk össze. Amit ők tapasztaltak, azt adták át generációról generációra. Életük kettőssége, az arkangyal féltékenysége, önzése, dühe, félelme, valamint a vágy Isten önzetlen, vég nélküli szeretete után -- a mi életünk kettőssége is.

And this is not a story my people tell. It is something I know myself. And when I do my job, I am thinking about these things. Because when I do my job, that is what I think about.
És ez nem egy olyan történet, amit a népem mesél. Olyasvalami ez, amit magamtól tudok. És amikor dolgozom, gondolkozom ezekről a dolgokról. Mert amikor dolgozom, ez az, amin tűnődöm.

Laurie leveszi a jobbkezéről a fekete kesztyűt és egy fehér, férfias szabású zakót (más előadásokon: nagyméretű fehér férfiinget) vesz fel, miközben elmondja, ez nem egy népmese, nem egy teremtésmítosz: nem a múltról beszél.

Ez valami, ami az ő lényében gyökerezik: ez a jelen. A jelen pedig ez: a felszínen elrendezve a tiszta, makulátlan lét; ez az elnagyolt felszín azonban nem passzol az alatta fekvő lényegi valósághoz (női test - férfi ing). Ha ez magában nem lenne elég disszonáns, akkor ott van Laurie balkeze, a fekete kesztyűvel.

Ezek vagyunk: a bűnbeesésből származó kettős lények: egyik felünk eredeti, Isteni; másik felünk a bűnbeesés és a származás révén az arkangyal önző szeretetéhez kapcsol minket.

A múltkori írás végén feltett kérdéseim:

Mi volt az az egyetlen dolog, ami elég veszélyes volt ahhoz, hogy Isten megtiltsa?
A férfi és nő elképesztően hatalmas teremtő erővel bíró, de idő előtti, éretlen egyesülése.

És mikor jön a felhatalmazás?
Erre a kérdésre a válasszal továbbra is adós maradok; egyik következő írásban lesz majd szó róla.

Egymás mellett élve

Vonaton utaztam, egy szembeülős részen volt csak hely.

Leültem egy féri mellé.

Már egy órája mentünk, amikor a szemben ülő nő elővett egy kulacsot, ivott és odanyújtotta a férfinak.

Megdöbbentem -- miért adja oda egy vadidegennek?

Legalábbis...
...én azt gondoltam, hogy idegenek.

De nem, férj és feleség.

Férj és feleség? Egy test, egy lélek?

Zene, külön

Valójában, tényleg idegenek.

Nincs mit mondanunk egymásnak.

Nincs egy mosolyunk egymásnak.

Semmi sem jelzi, hogy összetartozunk -- csak a fizikai anyag, az is csak véletlen.

"Ha egy pár, igaz szeretetben összekapcsolódva a szellemi világba megy, találkoznak Isten eredeti mércéjével, ahol Isten egy eredeti belső jelleggel és egy eredeti külső formával létezik. Az eredeti abszolút Isten abszolút módon engedelmeskedik az igaz szeretetnek. Így amikor a pár szintén eléri az eredeti mércét, ami egyetlen pont, akkor olyanná válnak, mint Isten. Visszatérnek Istenhez. Ő az Alfa és az Omega. Ami ezt lehetővé teszi, az az igaz szeretet. A földön született gyermekek a szellemi világba mennek, mint a szülők, igaz? Ugyanazt a logikát követi. Így, ha a szellemi világba mész, nézd meg azokat a férfiakat, akik a párjukkal harmonikusan éltek a földön. Úgy néznek ki, mint egy férfi. Azonban, ha közelebbről megnézed, egy nő mosolygó arcát találod mindegyikükben. Ő a férfi szeretett felesége. Ez a legnagyszerűbb eszmény. Ekkor Isten barátjává válhatsz. Csak ekkor élhetsz vele. A szeretet miatt születtél." (226-141, 1992.2.2)

"A teremtett világban láthatjuk, hogyan válik ketté Isten kettős jellege, azonban amikor férfi és nő teljesen egyesül a szeretetben, a szellemi világban olyanná válnak, mint egyetlen személy. Ha rápillantasz egy személyre, tisztán úgy néz ki, mint egy férfi, azonban ha közelebbről megvizsgálod, egy vele harmonizáló nőt találsz benne." (205-341, 1990.10.2) Igaz Atya

Összenőve

Kettő az egyben. Olyan ez, mint valami sci-fi. De ez barátságos, ez tetszik. Az egymás mellett létezés olyan mérhetetlenül szomorúbb.

Felhatalmazás és tiltás

Az Elhagyott ötletek , valamint az elmúlt hetek élményei kapcsán újra és újra előjött ez a témakör:

Tényleg fel kell hatalmazni minket?

Hányszor várunk arra, hogy meglegyenek a megfelelő jogosítványaink ahhoz, hogy megtegyünk valamit -- valamit, amihez pedig nem is osztanak jogosítványt.

Igazából gyakran már fel sem merül bennünk, hogy megtehetnénk.

Miért keressük az engedélyeket? Mintha minden tilos lenne, amíg meg nem engedi valaki. Ezzel a poroszos logikával az angolszászok "minden szabad, ami nem tilos" elvét szokták szembeállítani, ami sokkal szabadabb is lehetne, csak hát annyi minden tilos náluk is.

Annyi tiltással épül ki az életünk. Szülőként érzékelem, hogy mennyi tiltást építek be én magam is gyerekeimbe, és még azt sem mondhatom, hogy mindig akaratlanul

Hogy van ez? Szükség van tiltásra?

Ha visszamegyünk a kezdetekhez, az eredeti állapothoz, Ádámhoz és Évához, azt látjuk, Isten egyetlen dolgot tiltott.

Valóban elegendő egyetlen tiltás egy gyerek felneveléséhez? Hihetetlennek tűnik, pedig, mivel Isten gyermekei vagyunk -- ez a helyzet.

Hmm... Egyetlen tiltás? Annál azért biztos több van... Lássuk csak:

Sose menj át az úton anélkül, hogy körbenéznél!
Meg ne lássam, hogy felmászol az ablakpárkányra!
Ne húzd a kutya farkát!
Tedd le azt a poharat!
Azonnal hagyd abba!
Sose menj ki sapka nélkül!

Tiltások ezek? Tiltások, és parancsok. A parancs talán még rosszabb, mint a tiltás: a tiltás a lehetőségnek, a szabadságnak csak az egyik felét veszi el, a parancs az egészet. A tiltások és parancsok, amellett, hogy leszűkítik a világot, elveszik az önállóságot. A szabadságot. A felelősséget.

De hát hogyan lehet parancsok és tiltások nélkül gyereket nevelni?!

Egyáltalán, miért kell tiltás? Egy szülő azért tilt dolgokat, mert tudja, hogy az a valami árt a gyerekének. Árt -- de hát nem lehet megkímélni mindentől; attól, hogy megtapasztalja a világot, még ha meg is sebzi magát.

Próbáljuk meg: ha amúgy is szűkében vagyunk a tiltásoknak (mint a Hegylakóban: csak egy maradhat), akkor a legjobb, ha a 'kisebb' veszélyeket nem tiltjuk. Mit tehetünk helyette?

Javasoljunk: én a helyedben nem húznám meg a farkát.
Tanítsunk: ha meghúzod a farkát, lehet, hogy beléd kap.
Kérleljünk: kérlek szépen, az én kedvemért, ne húzd meg a farkát, jó?

Vagy ezek kombinációját.

Vagy csak legyünk ott, és vigyázzunk rá. Ha nem mi, akkor másvalaki.

Igen, el tudom képzelni, hogy egy olyan közegben, ahol mindenki szeretettel és törődéssel, odafigyeléssel vesz körül minden gyereket, ott lehet tiltások nélkül nevelni.

Most azonban még nem.

Jelen világunkban annyiféleképpen meg lehet sérülni és meg lehet halni. A tiltások szerintem elkerülhetetlenek, egyelőre; noha tudom, hogy ez torzítja a gyerek egyéniségét, kifejeződését.

Hogyan lehet a tiltásokat feloldani? Most már csinálhatod? Most már meghúzhatod a 25cm-nél nem nagyobb marmagasságú kutyák farkát, kivéve a bullterrierét?

Idétlenül hangzik -- mert hát az is. Ha már elég érett ahhoz, hogy felhatalmazzam ilyesmire, akkor már csak van annyi esze, hogy ne tegye meg, nem?

Pedig valahogy fel kell hatalmazni a gyereket, mert különben benne marad a tiltás, a parancs. Hogyan, mitől lesz tetteiért felelős ember a gyerekből? A tiltás elveszi a felelősséget, hogyan adjuk neki vissza? Mikor kezdődik el a felelősség időszaka?

Szerintem a beavatások pont erről (is) szóltak. A beavatási szertartás: felhatalmazás.

(El kellene gondolkodnom, mi mindent tiltottam vagy parancsoltam meg a lányainknak. Legalább tudnom kellene róla, hogy ha eljön az ideje, fel tudjam hatalmazni őket.)

Igen -- az elmaradt beavatások kora. Egyik intézményből a másikba kerülünk, a ballagások és gólyabálok aligha számítanak beavatásnak. Nem csoda, hogy sokan, ha nem mind, úgy esünk ki a cső végén, hogy nem érezzük magunkat felhatalmazva, 'fel-nőtt' emberként, de nem felnőttként.

Ki kell találnunk a beavatási szertartásokat, hogy felhatalmazzuk gyermekeinket, társainkat, vagy akár saját magunkat.

It was a large room. Full of people. All kinds. And they had all arrived at the same buidling at more or less the same time. And they were all free. And they were all asking themselves the same question: What is behind that curtain? You were born. And so you're free. So happy birthday.

Egy nagy terem volt. Tele emberekkel. Mindenfélékkel. És mind körülbelül egyszerre érkeztek ugyanabba az épületbe. És mind szabadok voltak. És mind ugyanazt a kérdést tették fel maguknak: Mi van a mögött a függöny mögött? Megszülettél. Tehát szabad vagy. Hát boldog szülinapot.

Laurie Anderson - Born, never asked

Hogy mi van a függöny mögött?! A csudába, hát menj, és nézd meg!

A törvény kapujában -
Laurie Anderson fenti száma -
Nyuszika és a medve halállistája -
"Just do it" -
"Mert megérdemled" -

A drámai, a tényszerű, a humoros, a populáris, de mindegyik ugyanarról szól.

Hogy megválaszoljam az elején feltett kérdést: Tényleg fel kell hatalmazni minket? -- praktikusan, igen, fel kell. Nosza:

Fel vagy hatalmazva! Láss neki, és csináld!

Mert ha nem csinálod, azt is megérdemled.

És még egy: mi volt az az egy dolog, ami elég veszélyes volt ahhoz, hogy Isten megtiltsa? És mikor jön a felhatalmazás? Erről legközelebb, az Egy buddhista a bűnbeesésről c. írásban.

Mici cica, avagy gyermekeink eredeti lelke

Hétvégén, az Eredeti Alapelv szeminárium szünetében páran beszélgettünk az előadóval, Reiner Fuchs-szal. Szóba került a gyermeknevelés is. Elmondta, hogy egyre érzékenyebbek a gyermekek az igazságra, arra, ami történik körülöttük. A gyermekek bátran ki is mondják azt, amit éreznek, gondolnak:

"Ha a gyermeked azt mondja, hogy ez a bácsi hazudott, és te is tudod, hogy hazudott, akkor ne ködösíts, ne cáfold meg, még ha a legkedvesebb nagybácsi is volt az illető. Mondd azt, hogy igen, nagybácsi nem mondott igazat, de ezt tartsuk meg magunknak, az az ő saját feladata lesz majd felismerni, hogy ez nem volt helyes.

A gyermekek gyakran azt is érzik és mondják, hogy egy helynek nincs jó hangulata, kellemetlenül érzik magukat. Fogadd el, és ne menjetek oda. Azzal, ha erőlteted, vagy letorkolod, hogy ugyan már, micsoda szamárság, a gyermek elbizonytalanodik saját megérzésében, és később ő maga is meg fogja kérdőjelezni."

Nagyon hamar meg is tapasztaltam ezt az érzékenységet. Szombaton új családtag költözött be hozzánk, Mici, egy apró, kócos kiscica. Nagyon aranyos, de még pici, talán csak öt hetes. Natival nagyon szeret játszani, teljesen összenőttek. Ma délelőtt Nati sírására Zsuzsi aggódva ment be a szobába. Nem volt pedig látszólag semmi baj, Nati is, Mici is egészben volt. Nati azonban érezte, hogy Micinek hiányzik az anyukája. Érezte, együtt rezgett Micivel, a saját lényében érezte; ugyanolyan valós érzet volt számára, mint amit lát, hall.

Mici teljesen igénybevette Natit. Noha fizikailag semmit nem kell vele csinálni: teljesen önjáró, önálló, stramm kiscica, mégis, az az érzelmi hiány, ami Mici felől árad, Natit őszinte, odaadó törődésre késztette. A cicával való játék számára nem csupán szórakozás, hanem érzelmi munka: erőfeszítés, ahogy ösztönösen ráhangolódik és próbálja betölteni a cicamama szerepét -- Nati cica-mamává válik. Eltartott pár napig, amíg egyáltalán rájöttünk, hogy mi történik.

Megható és megdöbbentő volt a felismerés; az, hogy egy gyermek, akinek érzelmi érzékelése nincs lerombolva, milyen mélyen tud kapcsolódni egy állathoz, és nem a koncepciók, nem a gondolatok, hanem az érzelmek, a szív szintjén. Számomra gyakoribb, hogy az érzelmi szint úgy jelenik meg, hogy gondolataimat érzelmekkel itatom át: tudom, hogy nincs anyukája, tudom, hogy hiányzik neki, és megpróbálom belehelyezni magam a szituációba, megpróbálom átérezni.

Emulálom az érzelmeket, vagy megteremtem, korábbi élmények alapján. Nati viszont érzékeli, úgy, ahogy van, anélkül, hogy interpretálná; érzi azt, amit a cica érez, a maga nyers formájában. 'Látlak', ahogy az omaticayák mondanák.

Ez az érzékenység egyik kulcs eleme a Mennyei Királyság létrehozásának. A te örömed az én örömöm. A te bánatod az én bánatom.

Igaz Atya napokig sírt, mikor kinyílt előtte Mennyei Atya nyomorúságos helyzete, aki évezredeken, ha nem évmilliókon keresztül jóformán tehetetlenül nézte, mi lett gyönyörű gyermekeiből, hogyan ölik és használják ki egymást; aki szüntelenül dolgozott a helyreállítás gondviselésének folyamatán, mégis csak vádakat és meg nem értést kapott teljes magányában.

Számomra mindez egyelőre leginkább csak elmélet, elszomorító gondolatok. Igaz Atyának a megkérdőjelezhetetlen valóság, mivel érzi, a bőrén, a csontjában; mindig és mindenütt.

Hogy lehet így élni? Biztos beleőrülnék, ha lelkemre ülne az emberi történelem és a jelen nyomorúságának teljessége. (Pedig ez vállalt célom, szívben eggyé válni Istennel és Igaz Szülőkkel.)

Végezetül egy csak részben idevágó kínai tanmese, tanulsággal a gyermekneveléssel kapcsolatban; arról, hogy miért fontos ápolnunk gyermekeink eredeti lényét, valamint arról, hogy a szellemi valóság fontosabb a materiális valóságnál:

MIÉRT ÖLTE LE ZENG SHEN A DISZNÓT?

Zeng Shen felesége a piacra indult. A fia sírt, könyörgött, hogy vigye magával.

– Maradj veszteg! – kiáltott rá az anyja. – Amikor hazajövök, levágjuk neked a disznót. Amint az asszony hazatért, látja, hogy Zeng Shen disznóvágáshoz készülődik.

Az asszony rákiáltott.

– Mit csinálsz? Nem gondoltam én azt komolyan ! Csak azért mondtam, hogy a gyerek veszteg maradjon.

- Hogyan képzeled így becsapni a gyereket? – kérdezte Zeng Shen. – A kisgyerek tudatlan, mindenben a szüleit utánozza. Ha becsapod a gyereket, hazugságra tanítod. Ha az anya becsapja a gyerekét, a gyerek többé nem fog bízni benne, márpedig úgy lehetetlen tisztességgel felnevelni gyereket.

Azzal leszúrta a disznót.

Elhagyott ötletek

Nemrégiben megtaláltam egy listát, amiben mindazon tevékenységeimet vettem számba, amellyel valaha nagy lelkesedéssel és lendülettel foglalkoztam. Biztos ismerős az érzés, amikor ugyanazzal a gondolattal kelsz és alig-alig tudsz lefeküdni, amikor érzed, hogy ez az a terület, ami igazán érdekes, amibe bele tudod adni az energiáidat.

Bele is adod, és vannak ígéretes kezdemények, családod lelkesen támogat, hogy hajrá. Már látod kibontakozni a témát, ahogyan fejlődik, ahogyan át tudod adni másoknak, ahogyan esetleg jövedelmező tevékenységgé, vagy legalább örömet okozó, önfenntartó hobbivá válik.

Azután történik valami -- egy váltás az életben: egy gyerek talán, egy munkahely, vagy felújítás, de lehet, hogy semmi különös, csak épp egy héten 'nem érsz rá' vele foglalkozni. Azután a következő héten sem. A harmadik héten valahogy megkopik a fénye és egy hónap múlva már nem érted, hogy miért volt ez olyan fontos valaha.

Miért is voltam oda annyira a számítógépes grafikáért, hogy eszközt vettem hozzá, sőt! programot! (ismerve szoftver vásárlási hajlandóságom, talán két felkiáltójel sem túlzás :) ) ?

Miért is invesztáltam a könyvkötésbe, díszes kartondobozok készítésbe annyi energiát??

Miért is merültem el a tudás reprezentáció, ontológiák, tudás átadás világába??

Ami egy hónap távlatából kényelmetlenül zavarbaejtő, az egy-két év távlatából, a terjedelmes listára tekintve már egyfelől elszomorító, másfelől lelkesítő: ennyi ötlet, ennyi lehetőség, ennyi szikra!

Komolyan vesszük a kedvenc tevékenységeinket?

Mi történik a hobbijainkkal?

A hobbi, a szeretve csinált dolog annak az egyedi, megismételhetetlen tehetségnek a megélése, amit Istentől kaptunk ajándékba. A tehetség kibontakoztatásának elhalasztása: az emberiség megkárosítása, nem kapják meg, amit csak tőlem kaphattak volna meg. Az emberiség és önmagunk megkárosítása. Isten első áldása (be fruitful - eredményes, termékeny) épp ezt jelenti, olyasvalakivé válni, aki terem, akinek van gyümölcse -- és ez nem csak a gyermekre vonatkozik.

Hogyan tudjuk rászánni a hobbira az időt? Hogyan viszonyuljunk hozzá? Mi gátol meg bennünket, hogy folyamatosan, szívósan, türelemmel továbbvigyük, hogy ha kell, akkor épp alapjáraton, de mindig működtessük, életben tartsuk?

A meglepően hosszú lista és azok a tevékenységek, amiket még most, újonnan hozzáírhatnék, bizonyítják, hogy nem tudom a jó választ.

Még nagyon régen Aszalós Péter barátom mesélte édesanyja gondolatát a művészek két fajtájáról. Az egyik, aki a mesterművet akarja megalkotni, ezért szentélyt hoz létre, várja az ihletett pillanatot, amikor semmi sem zavarja meg, amikor a konstelláció tökéletes az alkotáshoz.

A másik, aki félretolja a lomokat az asztal sarkán, és nekilát, amikor lelkében érzi a szükségét; elkezdi, akármivel is, csinálja, megpróbálja. Csinálja, amikor egy szusszanásnyi ideje is van rá, a mindennapokban, a többi között.

Az elindulás nálam inkább az utóbbi -- fejest ugrani bele, elkezdeni --, idővel azonban strukturáló és rendszerező agyam is közbelép, szépen kialakítva a szükséges környezetet, a feltételeket, a terveket, a nagyobb léptékű víziót. Mialatt mindezt létrehozza, az izzást lehűti, a lendületet megfogja. A még gyenge fára, ami valójában csak szalagokat bír el, hintaágyat akasztok.

Nem könnyű megfelelő módon ápolni ötleteinket. Igen, ápolni, táplálni kell; vagdosni, hogy elbírja a gyökér, a forrás, ami az inspiráció, a drive.

És igen, fel is kell vállalni, neki kell egyáltalán látni. Középiskolás koromban nagyon szíven ütött Kafkának A törvény kapujában című rövid írása. Akkor is és most is pont erről szólt nekem: az egyéni, az egyedi nem-megéléséről. Emlékszem pontosan az érzésre, ami feltört bennem; hogy nem akarom így végezni, nem végezhetem így:

"Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom."

Elvesztegetett életek. Életek kezdet és vég nélkül, cél és szenvedély nélkül. Azt hiszem, itt Hollandiában teljes kiképzést kapok a témából. Erről majd máskor még írok.

Franz Kafka: A törvény kapujában

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az ember előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.

Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.