Figyelem és figyelmesség

Megvárom, amíg összeírja a listát, hogy megcsináljam, vagy észreveszem és magamtól megcsinálom, magamtól figyelek rá?

A figyelem és a figyelmesség: a mindenhol jelenlévő külső és belső aspektus.

A figyelem a forma, az eszköz: a képesség, hogy egyáltalán észrevegyünk dolgokat. A figyelem a tudat irányítása, az érzékszervek tudatos összpontosítása. Nem csak úgy folynak befelé az információk, hanem az események, a történések áramában észreveszünk dolgokat, beemeljük tudatunk széléről.

A figyelmesség a tartalom, a döntés, hogy mire figyelek, és ezen alapulva cselekszem. Ha nem tudsz figyelni, nem tudsz a másikkal figyelmes lenni, ami korlátoz a szeretetben. A figyelmesség az, amikor a figyelem irányításával, a figyelem használatával aktívan teszel valamit.

Mi, férfiak, nem vagyunk eleresztve ezen a téren. Talán anyáink áldozatos élete, ahogy mindent elénk tettek, ahogy megkíméltek bennünket – nem is a munkáktól, mert talán abban még részt is vettünk – de attól, hogy odafigyeljünk, hogy jelen legyünk.

Persze aminek híján vagyunk, azt másokban is hiányoljuk. Mindig bosszant, mikor a gyerekek tompikán mennek el a dolgok mellett. Vagy mondjuk öltözködés közben, mikor amúgy is mindenki teljesen kész a sok téli cucctól: hol a csizma, hol a sapka, pulóvert vettél stb. – no és ekkor megkérdezik, hogy hová megyünk – mikor amúgy egész délelőtt erről volt szó. Natália aranyos, mostanában többször visszamondja nekem az atyai intelmeket, mikor én bambulok el „Te mondtad, hogy mindig figyelj oda, mi van körülötted!” – azzal a kamaszos nevetéssel, hogy most jól visszakapta.

Meglepődtem, nem is azon, hogy visszamondta, hanem hogy megjegyezte. Valamilyen meghatározhatatlan rendben, de időnként átmegy az üzenet. Elgondolkoztam, mi mindent mondhattam, amit így megjegyzett. (A múltkor például megosztottam félkész gondolataimat arról, hogy kik is lehettek Ádám és Éva fizikai szülei. No persze ezt is megjegyezte, és most tűnődhetek, hogy is rakjak rendet először az én fejemben, aztán talán az övében is.)

Elkezdtem összeírni gyakorlatokat férfiaknak a figyelem és a figyelmesség élesztéséhez. A háztartásra fókuszáltam, hogy hasznos is legyen:
- anélkül, hogy megnéznéd: hány tekercs WC papír van a fürdőszobában?
- mennyire van tele a konyhai szemetes?
- mikor viszik a kukát?

Oké, ez könnyű volt. Ha megválaszoltad, az persze csak a figyelemről szól, még nem jelenti azt, hogy valamit kezdünk is tudásunkkal. A figyelmesség része az, hogy észreveszem, hogy elfogyott a tej, a WC papír, a kávé és ha a boltban járok, veszek, anélkül, hogy le kellene írnia. Tudom, hogy melyik fajtát vesszük. Észreveszem, hogy kifogyott a kocsiból az üzemanyag, tudom, hogy holnap ő megy vele és utál tankolni, ezért megtankolok. Az észlelésen túl ott a tett.

Most egy nehezebb feladat:
Feleséged egész héten meséli, milyen hétvégi programok lógnak a levegőben, ki mindenkivel beszélt, hová fogunk menni, ez még függőben van, kik jönnek, ha nem gyógyulnak meg, akkor mi megyünk máshová és így tovább. Mindazok alapján, amit a héten hallottál, állítsd össze a hétvégi programot.

Ugye, hogy ez már fogósabb?

Az általános felállás az szokott lenni, hogy a fiúk megegyeznek, hogy jó lenne összejönni, majd elegánsan átadják a feleségeknek a telefont, hogy beszéljék meg mikor, hol, „mert ebben jobbak a lányok” -- ez igaz is. Azon túl azonban, hogy valóban jobbak a szervezésben, a különbség az, hogy a nők jobban tudnak figyelni és ezért tudnak biztonsággal dönteni: fejükben az egész kép.

Újabban, ciki vagy sem, de papírdarabkákra jegyzetelek, amikor Zsuzsi a telefonban szélsebesen sorolja a menetrend alternatívákat. Szörnyen zavarosak a jegyzeteim, nyilvánvaló tárgyi tévedésekkel, de haladunk, szerintem még értékelné is az igyekezetet.

Mindent megosztunk, erről majd máskor, azonban az ilyen praktikákkal nem dicsekszem. Emlékszem, kapcsolatunk elején komolyan elgondolkodtatta, amikor a szekrényemben felfedezte a múzeumban megszokott módon elrendezett feliratokat: zokni, alsónadrág, póló. Így utólag visszagondolva komoly krízist okozhatott neki, hogy szellemi képességeim ily durván megkérdőjeleződtek számára. Pedig csak arról volt szó, hogy rájöttem, képtelen vagyok odafigyelni, mit hová teszek a szekrényben; kellett egy mankó. A cetlikkel mindenesetre azóta óvatos vagyok.

A cetlikről meg figyelemről eszembe jut a vicc a professzorról, akinek a felesége egy hónapon keresztül minden reggel mondja: „Drágám, ne feledd, egy hónap múlva elköltözünk” – amit a professzor nyugtáz is minden reggel. A költözés napján is elmondja neki: „Drágám, ma van az a nap, amikor költözünk, ne ide gyere haza, mert itt üres lesz a ház, hanem a másik lakásba”. A címet egy papírkára írva a zsebébe csúsztatja. Előre megjósolható módon, a professzor persze a régi lakásba megy haza, és meglepetéssel áll az ajtóban. „Igen, igen, ma költözünk. De hová is mentünk?” A papírdarabot a címmel napközben elhasználta jegyzetelésre. Kimegy a ház elé és megkérdez egy kislányt: „Nem tudod, hová költöztek Johnson-ék?” - mire a kislány: „Dehogynem, csak ide a sarkon túlra. Gyere Apu, majd megmutatom.”

No mára ennyit, alkalmasint majd ennek a nevelési részéről is kellene írni.

Milyen zene maradhat meg a Mennyei Királyságban?

Nohát milyen kérdés ez? A szabadság világában? Hát mondott Isten valaha olyat, hogy "A last fm összes együttesét hallgathatod, de azon a napon, amelyiken a Led Zeppelint hallgatod... ?"

Nyilván nem mondott. Nem is mondhatott. (Hogy miért nem mondhatott, azt majd máskor.) Nem is fog mondani soha. Mégsem fog megmaradni a zenék jó része -- mivel kontextusukat fogják veszteni. És nem a Kuckó-mackó, barna mackó jellegű dalokra gondolok. Sőt, ha már ott tartunk, még lehet, hogy az inkább fog megmaradni, mint akár az Abba, akár a U2.

Milyen emberek élnek a Mennyei Királyságban? Harmonikus, kiegyensúlyozott, önzetetlen szeretettel bíró emberek. Kérdés, hogy a szív fájdalma egyáltalán megmarad-e. Lesz-e szerelmi bánat? Lesz-e szerelmi csalódás?

Azt hiszem, nem is lehet azt mondani, hogy ez vagy az együttes nem lesz. Minden egyes dal más, az egyik az eget érinti, a másik elveszti az Isteni inspirációt, és mélyen a bűnbeesett valóságba gázol. Sőt, még egy-egy előadás is más.

No lássuk, mi marad meg abból, ami most az Sansa-mon van:

• Alessandro Safina -- talán, nem tudok olaszul
• Bartók Eszter -- nagyrészt marad, elég ártatlankák (hogy kerül ide amúgy Bartók Eszti??)
  
• Beyonce I am Sasha Firece -- meglepő, de nagyrészt egész OK
• Brendan Perry, Dead Can Dance -- ez ilyen szellemi zene, de a jelen kettős (jó/rossz) énjét feszegeti -- határeset
• Cesaria Evora -- határozottan igen, bár portugálul sem tudok
• Crosby Stills and Nash -- no ez a politizálós, kesergős albumuk biztos nem
• Delerium -- lendületes, szellemi, de kicsit füstös
• Depeche Mode -- Best of album, de hát mégsem marad (People ara people, A question of time...)
• Diana Krall -- nekem kicsit vértelen, de ártatlan is
• Dido -- fele-fele
• Jazz meg az -- Kalózók - ez egész tiszta, a másik albumuk viszont elég gáz (Egynek jó, Gin-rum-sör-bor, Tíz kicsi bűnjel,...)
• Julio Iglesias -- a dalok érzelmesen ártatlanok, Mammy blue stb.
• King Crimson -- The Devil's triangle - no ezek még érdekesebbek, mert nincs szöveg, tisztán instrumentális, mégis nyomasztó, ijesztő, nehéz zene
• Fellowship of the rings -- fogják tudni értelmezni a háborút? kétlem
• Loreena McKennitt -- sok száma megmarad, a szívszorító balladisztikus darabok talán nem (túl szomorú szituációk ahhoz, hogy előfordulhassanak a szeretet világában)
• Madredeus -- határozott igen
• Massive Attack
• Caramel -
• Grease soundtrack -- hát,
• Ortodox egyházi zene --
• Jackie Brown soundtrack -- khmm.. azt hiszem, többnyire nem
• Paula Abdul
• Peter Gabriel -- So -- nem hinném
  
• Pink Floyd -- Ummagumma -- sok értelme nincs az albumnak, az összhatás mégis olyan kiégett, lélektelen és szomorú
• Prince -- Purple rain -- meglepő módon tiszta ez az albuma. Van néhány félmondat (Baby I could never steal you from another ... I never wanted to be your weekend lover...) ami mondjuk diszkvalifikál amúgy nagyon szép számokat.
• Csokoládé film zenéje -- tisztán instrumentális, és szép. Ha vannak is most konnotációi, azok idővel lekopnak róla, és marad a tiszta zenei struktúra, ami időtálló.
• ...
  

Csokoládé -- hmm, ilyen módon minden tisztán instrumentális zene maradhatna -- hiszen az instrumentális zene absztrakt abban az értelemben, hogy tetszőleges tartalom kapcsolódhat hozzá. Mondjuk ezzel azt mondom, hogy tisztán a zenei struktúrát tartjuk meg, minden, ami szellem, ami lélek, az kimehet mögüle, és új szellemmel töltődhet meg -- valóban így lenne? Nem vagyok benne biztos.

Lehet, hogy a zenei struktúra éppannyira elválaszthatatlan, éppannyira hordozzák a hangjegyek sorozatai a szellem, a tartalom lenyomatát, mint ahogyan egy arc magán hordozza az azt mozgató lelket. Lehet, hogy azok kitörölhetetlenül rögzülnek benne, örökre belepecsételve a szerző szellemét. Ha így van -- és miért ne lenne így? -- akkor mindazon zene, amelyik a bűnbeesett világ kettősségéből merítette inspirációját, annak mennie kell.

Szóval, nem tudom. Mert hát melyek azok a zenék, amelyek ezután megmaradnak?
Vagy a zenéket is helyre lehet állítani? Talán. Mint Jimmy Page a No quarter albumot: Nobody's fault but mine vs. Nobody's fault but mine -- új tartalmat adott egy megújított régi formának. És tehette ezt azért, mert volt a dalban valami Isteni -- mint mindenben. A pozitív, előrevivő, formaalkotó rész Isteni -- tehát abszolut, örök, változatlan.

Ez azt jelenti, hogy a dalok el fognak tűnni, s csak megtisztulva, átalakulva fognak előkerülni, amikor felmerül valamelyik hasonlelkű művész lelkében a régi, rég elfelejtett zene eredeti, igaz változata, kiegészülve a művész saját lelkének eredeti tartalmával.

Ijesztő ez a globális amnézia. Érthetetlen, felfoghatatlan az összes élmény archiválására és feldolgozására, kategorizálására és visszakeresésére beállt digitális nemzedék számára. Ez nem könyvégetés: ez világégetés. Eltűnnek a zenék, eltűnnek a könyvek, eltűnnek a viccek, eltűnnek a képek -- a lelkiismeretében ébredő emberek fokozatosan vesztik el érdeklődésüket minden régi iránt, minden régi és bűnbeesett iránt. Persze nem igazi amnézia ez, hiszen ezeket azért felejtjük el, mert nem akarjuk soha visszaidézni.

Az akasha krónika megtisztítása. Ki törölheti ki a kollektív emlékgyűjteményt? Egymaga senki. A kollektív emlékgyűjteményt az ébredő emberiség közös döntésével fogja elégetni. Talán igaza van Berkeley-nek, és minden csak úgy marad fenn az akasha krónikában is, hogy valaki/valakik, embercsoportok tovább őrzik lelkükben a megtörtént dolgok rezgését. Talán kitörölni valamit az akasha krónikából nem egyéb, mint az emléket őrző emberek közös döntése, hogy elfelejtik, nem tartják meg tovább. Eljön majd a léleknek az a mestere, aki megtanítja a technikát, amellyel tudatosan el tudunk majd felejteni -- bármit, ami nem szolgálja az igaz céljainkat.

Victor Hugo Nyomorultakja nagyszerű mű, a szerző maga a szellem értője, sőt, a Cao Dai egyház szentje -- mégis, műve nem maradhat. Műve, mely a szeretet emlékműve, egyben a rideg, szeretetlen, komor és kegyetlen világé is. A szív azt diktálja, hogy búcsúzzunk el tőle, felejtsük el, töröljük ki emlékét is a kornak, ahol a kegyetlen Waterloo-i csata zajlott, ahol gályarabok, fegyencek, gyilkosok, fosztogatók éltek. Ha megtartjuk a művet, meg kell tartsuk hozzá az egész bűnbeesett világot, annak minden fájdalmát és végtelen nyomorúságát; amit nem akarunk. Anélkül viszont kontextusát veszti, a szavak kiürülnek, érthetetlenek lesznek.

Rövid időn belül megfejthetetlenebb lesz, mint a hieroglifák: a hieroglifák mögött ugyanaz az egyetemes (bűnbeesett) emberi tapasztalás volt, mint Champollion kora mögött. A pár ezer év nem jelentett olyan távolságot, mint amilyen áthidalhatatlan távolság van jelen világunk és az abszolút most érkező világa között.

Ijesztő ez a változás. Lelkem mélyén érzem, hogy ez szükséges, mégis, magam is a változás akadálya is vagyok minden regénnyel, amit elolvasok, minden filmmel, amit megnézek --

Hát ne olvassak Victor Hugo-t? Ne olvassak Jókait? Ne... -- hol a határ? Hol az a határ, amin belül biztosan csak az abszolút, az örök, a változatlan és egyedi létezik? Amivel nem táplálom mindazt, ami bűnbeesett? Lehetünk ennyire pragmatikusak?

Szerintem lehetünk, én azonban sajnos még nem vagyok.