Sámuel

Sámuel gondolatai fiai körül forogtak, mikor az első vének megérkeztek. Joelt és Abiját ő tette meg bíráknak a déli tartomány városában, és szíve akkor örült; úgy érezte, családja révén tovább viheti Isten akaratát. Joel és Abija, megerősödve, vele együtt bírái lehetettek volna egész Izraelnek. Fiai azonban nem egyszer pénzért elferdítették az igazságot. Ha ez a hír a távoli Beérseba földjéről már ide, Rámába is eljutott, az azt jelentette, hogy egész Izrael tud róla.

Ez így is volt. Igaz, a vének, akik az ország minden tájáról jöttek, nem csak Sámuel fiaiban megrendült bizalmuk miatt voltak itt. Lassan, körülményesen, ráérősen vezették elő mondandójukat. Nem fukarkodtak a tiszteletteljes, elismerő szavakkal és az ajándékokkal. Minden mondatukkal kifejezték bizalmukat és megbecsülésüket. (Sámuel soha nem érezte, hogy ilyen kivételezett bánásmódot érdemelne). A vének királyt akartak -- tőle.

Nem új keletű gondolat volt ez. Sámuel korábban határozottan ellenezte a királyságot. "Ahol a szeretet eltűnik, ott megjelenik az igazság. És ha az igazság eltűnik, az erőszak kerül elő." Már a bírák sem a szeretetről szólnak. A bírák: az igazság - a király: az erőszak. A király nem egyezkedik, nem magyaráz -- a király parancsol. Sámuel számtalanszor magyarázta ezt el a véneknek.

Mégis, a szíve mélyén szomorúan egyet kellett értsen velük. A bírák kora lejárt - érezte, már nem él Isten már nincs ott Izrael népének szívében, már nem a tisztesség, a lelkiismeret hajtja tetteiket. Nem bírára volt szükség, aki a jó szándékú, vagy legalább törvénytisztelő emberek között igazságot tesz a nehéz esetekben. Nehezen de, elfogadta ezt.

Fájt a szíve Izrael miatt, a nép miatt, aki inkább választja az igát, inkább lesz a király szolgája, mintsem hogy felébredjen és felelősséget vállaljon az életéért. Fájt a szíve Isten miatt, mert tudta, érezte, hogy a gondviselés útja épp az egyéni felelősség felvállalásáról szól.

Nem ellenkezett, amikor Isten megbízta a király kiválasztásával és azt követően heteken át szüntelenül imádkozott, hogy megtalálja a megfelelő embert. Úgy érezte, sorsdöntő, ki az az egyetlen ember, aki vezetni fogja Izraelt.

Ki ez a személy? Nem tudta. Hogyan fogja megtalálni? Nem volt elképzelése. Szívében azonban eltökélt volt. Ő maga sem volt már fiatal, az évek szívóssá, kőkeménnyé edzették. Elvonult, a bíráskodást is félretette. Kora hajnaltól imádkozott, gyakran egész nap és egész éjszaka. Ismét átélte, mint már sokadszor, ahogy napról napra erősödött az eleinte halvány, bizonytalan érezés, ahogy az imán keresztül megérkezik a válasz. A folyamatos ima, az elhagyott étkezések, a szótlan magány révén kirekesztette magát a város nyüzsgő életéből, a szellem világában azonban egyre stabilabb alapot érzett a lába alatt.

Teremtő munka volt ez, amit látott is. Szellemi szeme előtt dinamikusan formálódott a királyság eszménye. Fokozatosan nyilvánvalóvá vált számára, hogy megtalálni a király személyét, ami miatt szíve pár hete még nehéz volt, csupán a feladat legkisebb része. Az igazán nehéz kihívás azután jön, és nem csak az új királyra vár, hanem nagyon nagy mértékben őrá is.

A királynak bázist kell építeni -- át kell adni az ő saját alapját, mellé kell állítani a benne bízó, őt tisztelő embereket. Sámuelt nem csak Rámában ismerték és szerették. Híre eljutott a mindig mozgó törzsek, az utazók, kereskedők révén egész Izraelbe és azon túl, a filiszteusok földjére is. A királynak ennél többre van szüksége: a törzsfők, a törzsek támogatására és együttműködésére. Csak a királlyal, a központi személlyel együttműködve tud Isten működni, márpedig arra most, a filiszteusok fenyegető közelsége miatt feltétlen szükségük volt.

Imái során ostromolta Istent, kérdéseket tett fel, kitartóan, újra és újra. Azt már tudta, hogy Isten ki fogja választani a királyt -- azt akarta tudni, hogyan értetheti meg az emberekkel, hogy ő valóban Isten választottja.

Lelki szemei előtt lepörögött a jövő egy lehetséges víziója: az ünnepség, amint felkeni a királyt, az összegyűlt tömeg. Látta, amint csurog a szent olaj az óriási termetű király fején -- és ahogy felpillantott -- szeme büszke, fennhéjazó tekintetekkel találkozott. Látta az elutasítást tekintetükben, látta, ahogy auráikat a sötét narancsszínek uralják: az önteltség, a gőg.

Hogyan tudom megértetni velük? Meg kell érteniük!! A vének, akik eljöttek hozzá, királyt akarnak, pedig nekik nem lenne rá szükségük. Nem is maguk számára kérik. Az iránytalan új generációnak kell a vezető, ők viszont ezt nem akarják, nem látják.

Meg kell érteniük, hogy ezt Te akarod, Uram!! - kiáltotta elméjében teljes erejével.

Valami koppant. A szobában amúgy teljes csönd honolt. Kinyitotta a szemét, pislogott, kiesett az imából. Erőltette homályos tekintetét, végigjáratta az egyszerűen kialakított helyiség tárgyain.

Szeme megakadt a sorsvető fadarabon. Felvette a földről. Nes Gadol Hayah Sham - sorolta a automatikusan a memoritert. Nes gadol hayah sham - Nagy csoda történt ott. Nagy csoda. Egy nagy csodára lenne szükség, valóban ezt érezte.

Sámuelnek hirtelen bevillant valami: a sorsvetőt a tekercstartó állvány szélén hagyta - hogy kerül a földre? Óvatosan letette maga elé, próbálta felidézni a pillanatot, amikor koppanva a földre esett. Érezte, hogy fontos dolog történik, minden idegszálával azon volt, hogy visszakerüljön az előbbi tudatállapotba. Már emlékezett. Szeme a kis fadarabon pihent, elméjében felderengtek az előbbi látomás képei, a királyválasztás, a bizalmatlan tömeg. Ez a Te akaratod, meg kell hogy értsék!! - minden indulata egy pontban összpontosult.

A fadarab megpördült, egy gyors mozdulattal felé gurult az állványon, majd lepottyant.

Sámuel elképedve, ámulattal emelte fel. Keze, mint a lassított felvétel, úgy mozgott, agya viszont villámgyorsan cikázott és kombinált. Hálásan elmosolyodott -- megvolt még egy válasz.

A következő napokat ugyanebben az elmélyült állapotban töltötte. Miközben külsőleg a véres áldozat előkészítésével volt elfoglalva, szüntelenül a királyság és a király körül forogtak gondolatai, imái.

Délután egyedül imádkozott, amikor Isten közölte vele, holnap eljön hozzá az, akit ő fog felkenni királlyá. Sámuel szíve egyfelől megkönnyebbült, másfelől halálosan komollyá vált. Szavát sem lehetett venni, elkerülte az embereket.

(folytatjuk)

A csillagos ég és azon túl

The Known Universe - Az ismert világegyetem -- Gyönyörű rövidfilm a ma ismert és egyáltalán megfigyelhető univerzumról. Ami különleges benne: a filmben szereplő összes égitest helyzete valós, pontos. Az égitestek adatait a több tucat szervezet évtizedes csillagászati megfigyelései alapján alatt összeállított Digital Universe térkép tartalmazza.



Elképesztőek az univerzum méretei; Földünk apró szösz csupán. Lenyűgöző Isten pazar tervezése, amivel létrehozta nekünk, gyermekeinek. Így rátekintve a világegyetemre, Isten szülői szeretete kézzelfoghatóvá válik: Valahol laknia kell a gyermekeimnek -- de hol? Adjuk meg a módját, csináljunk egy jó kis kuckót; egy olyat, amit nem nő ki túl hamar.

El tudod képzelni? A Föld, a hegyek és a folyók, a Hold, a Nap, a bolygók, a Tejútrendszer és az összes galaxis -- mindez a tiéd. Te kaptad, Isten készítette a születésnapodra. Micsoda ajándék. El tudod ezt hinni?

"Micsoda emberközpontú, gőgös nézőpont", kaptam meg már többször is. "Méghogy a Föld az emberért van."

Vallásos emberektől is hányszor hallottam ezt a szívtelen gondolatmenetet: "Isten létrehozta a világegyetemet, ez rendben van -- de hogy kapcsolódna hozzá, célja lenne vele? Ugyan már. Isten sokkal nagyobb; Isten céljait nem tudhatjuk, fel sem foghatjuk."

Az ember számukra nem más, mint az egyik végterméke annak a kozmikus játékszernek, amit Isten létrehozott, beindított, majd magára hagyott.

Mi lehetne ennél magányosabb, szomorúbb állapot -- egy Isten, aki teremt, majd nem kötődik, aki nem érez semmit az iránt, amit létrehozott! A szív, a szeretet hiánya. Ha Isten valóban ilyen lenne, neki se látott volna az egésznek.

Taoista gondolat ez: "(A bölcs) létrehoz, de nem veszi birtokába; teremt, de nem ragaszkodik (ahhoz, amit teremtett). Művét beteljesíti, de nem él vele. S éppen azért, mert nem él vele, nem is veszítheti el."

Sok keresztény és muszlim ismerősömnek is elmondtam, hogy Isten nem tud nélkülünk élni, hogy nem tud egyedül boldog lenni és minden egyes nap, minden egyes percben továbbra is erőfeszítést tesz, teremtő munkát végez azért, hogy visszataláljunk hozzá. Többen válaszolták, hogy ez antropomorfizmus: emberi gondolkodásomat, emberi érzéseimet vetítem ki Istenre; hogy Isten létrehozta ezt a világot, de nem azért, mert bármi célja lett volna vele, hanem mert Ő mindenható, Ő a teremtő -- megteheti, de nem szabad földi, emberi célokat, vágyakat belelátni ebbe.

Az emberek világában nem az a normális, nem az a bölcs, hogy valamit létrehozunk, de nem élünk vele, hogy semmit sem kezdünk vele. A bölcs alkot és örökre a szívébe zárja. Művét beteljesíti és örül neki. Kapcsolata teremtményével örök, még ha ezzel ki is teszi magát a legnagyobb fájdalomnak.

A helyzet az, hogy nem mi antropomorfizáljuk Istent -- Isten vetítette ki ránk, emberekre az ő saját Isteni természetét.

Ha gyermekedre nézel, és azt mondod, ő a mindenem, ez azért van, mert Isten is azt mondja, mikor téged néz, hogy te vagy a mindenem.
Ha imádban Istenhez szólsz: szükségem van rád! -- tudd, hogy Istennek éppúgy szüksége van rád.
Ha úgy érzed, nem tudsz Isten nélkül élni, ez azért van, mert Isten is azt érzi, hogy nem tud nélküled élni.

Kölcsönösség - ahogy Isten lépéseket tesz felénk, és szüntelen keresi a kapcsolatot velünk, nem várhatunk mi sem tétlen. Hasonlítsunk Istenre egyre jobban, az önzetlen adás, a társaink örömét kereső szeretet szüntelen lépéseivel.