Bele is adod, és vannak ígéretes kezdemények, családod lelkesen támogat, hogy hajrá. Már látod kibontakozni a témát, ahogyan fejlődik, ahogyan át tudod adni másoknak, ahogyan esetleg jövedelmező tevékenységgé, vagy legalább örömet okozó, önfenntartó hobbivá válik.
Azután történik valami -- egy váltás az életben: egy gyerek talán, egy munkahely, vagy felújítás, de lehet, hogy semmi különös, csak épp egy héten 'nem érsz rá' vele foglalkozni. Azután a következő héten sem. A harmadik héten valahogy megkopik a fénye és egy hónap múlva már nem érted, hogy miért volt ez olyan fontos valaha.
Miért is voltam oda annyira a számítógépes grafikáért, hogy eszközt vettem hozzá, sőt! programot! (ismerve szoftver vásárlási hajlandóságom, talán két felkiáltójel sem túlzás :) ) ?
Miért is invesztáltam a könyvkötésbe, díszes kartondobozok készítésbe annyi energiát??
Miért is merültem el a tudás reprezentáció, ontológiák, tudás átadás világába??
Ami egy hónap távlatából kényelmetlenül zavarbaejtő, az egy-két év távlatából, a terjedelmes listára tekintve már egyfelől elszomorító, másfelől lelkesítő: ennyi ötlet, ennyi lehetőség, ennyi szikra!
Komolyan vesszük a kedvenc tevékenységeinket?
Mi történik a hobbijainkkal?
A hobbi, a szeretve csinált dolog annak az egyedi, megismételhetetlen tehetségnek a megélése, amit Istentől kaptunk ajándékba. A tehetség kibontakoztatásának elhalasztása: az emberiség megkárosítása, nem kapják meg, amit csak tőlem kaphattak volna meg. Az emberiség és önmagunk megkárosítása. Isten első áldása (be fruitful - eredményes, termékeny) épp ezt jelenti, olyasvalakivé válni, aki terem, akinek van gyümölcse -- és ez nem csak a gyermekre vonatkozik.
Hogyan tudjuk rászánni a hobbira az időt? Hogyan viszonyuljunk hozzá? Mi gátol meg bennünket, hogy folyamatosan, szívósan, türelemmel továbbvigyük, hogy ha kell, akkor épp alapjáraton, de mindig működtessük, életben tartsuk?
A meglepően hosszú lista és azok a tevékenységek, amiket még most, újonnan hozzáírhatnék, bizonyítják, hogy nem tudom a jó választ.
Még nagyon régen Aszalós Péter barátom mesélte édesanyja gondolatát a művészek két fajtájáról. Az egyik, aki a mesterművet akarja megalkotni, ezért szentélyt hoz létre, várja az ihletett pillanatot, amikor semmi sem zavarja meg, amikor a konstelláció tökéletes az alkotáshoz.
A másik, aki félretolja a lomokat az asztal sarkán, és nekilát, amikor lelkében érzi a szükségét; elkezdi, akármivel is, csinálja, megpróbálja. Csinálja, amikor egy szusszanásnyi ideje is van rá, a mindennapokban, a többi között.
Az elindulás nálam inkább az utóbbi -- fejest ugrani bele, elkezdeni --, idővel azonban strukturáló és rendszerező agyam is közbelép, szépen kialakítva a szükséges környezetet, a feltételeket, a terveket, a nagyobb léptékű víziót. Mialatt mindezt létrehozza, az izzást lehűti, a lendületet megfogja. A még gyenge fára, ami valójában csak szalagokat bír el, hintaágyat akasztok.
Nem könnyű megfelelő módon ápolni ötleteinket. Igen, ápolni, táplálni kell; vagdosni, hogy elbírja a gyökér, a forrás, ami az inspiráció, a drive.
És igen, fel is kell vállalni, neki kell egyáltalán látni. Középiskolás koromban nagyon szíven ütött Kafkának A törvény kapujában című rövid írása. Akkor is és most is pont erről szólt nekem: az egyéni, az egyedi nem-megéléséről. Emlékszem pontosan az érzésre, ami feltört bennem; hogy nem akarom így végezni, nem végezhetem így:
"Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom."
Elvesztegetett életek. Életek kezdet és vég nélkül, cél és szenvedély nélkül. Azt hiszem, itt Hollandiában teljes kiképzést kapok a témából. Erről majd máskor még írok.
Franz Kafka: A törvény kapujában
A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az ember előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.
Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - Telhetetlen vagy.
- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése