Apa mesélj
békásat.
Békásat… Szóval,
egy nap Békalina elhatározta, hogy megtanul olvasni. Tudod mi az, hogy olvasni?
Mi.
Hát amikor a
könyvben le van írva egy történet, sok betűkkel, szavakká állnak össze, meg
mondatokká…
Ábécé.
Úgy van. Szóval, elővett
egy könyvet, épp Gogol: Holt lelkek című művét. Elkezdte lapozgatni, nézegette,
tele volt betűkkel, csomó betűvel! Nézegette, lapozott előre, hátra… Azt
észrevette, hogy sok hasonló alakú görbe van, meg vannak pöttyök, meg vonalkák,
de ha őszintén bevallotta magának, semmit nem értett belőle, és azt sem tudta,
hogyan, merre indulhatna el vele. Tűnődve engedte le a könyvet, és eszébe
jutott, hátha Süni tud olvasni. Még sosem beszéltek róla, de hátha.
Elindult Sünihez,
vitte a könyvet is. Sünit nagy munkában találta, épp szilvalekvárt főzött. Hatalmas
üst állt az udvaron, azt kavargatta.
Jó, hogy jössz, mindjárt
megkóstoljuk a lekvárt!, kiáltotta Süni már messziről.
Békalina odaérve,
még mindig megigézve vágyától, szinte észre se vette a hatalmas készülődést,
amit Süni a szilva köré kerített. Megpróbálta előhozni az olvasás témáját, Süni
azonban csak kapkodva legyintett, őt most ne zavarja senki. Békalina kicsit
csalódottan, és kicsit kijózanodva figyelte, amint Süni megállás nélkül tüsténkedett
az üst körül. Rátett egy fát a tűzre, megkavarta a lekvárt, beleszimatolt az
üstbe, hogy nem égett-e oda, kihúzta a hasábot a tűz alól, megkavarta a
lekvárt, és így tovább, és így tovább.
Apa éhes vagyok.
Éhes? De hát
elmúlt 11 óra, mit adjak neked enni?
Adj neki levest,
nagyon szereti. Lent van a hűtőben.
Apa vigyél le.
Nem! Nem viszlek
le, kapsz kaját, de gyere a lábadon!
…
Apa levittél a
lépcsőn.
Igen levittelek,
mert nem akartam, hogy kitörd a nyakad a sötétben.
köszönöm apa levittél...
…
Van még virsli?
No várj, keresni
kell. Nem, már nincs virsli, csak krumpli, meg káposzta. Hopp, tessék, itt egy virsli.
…
Apa mesélj
békásat.
Megint? Most
meséltem!
Mesélj.
Elmesélem a
szilvalekvárosat, jó?
Jó.
Békalina egy
nap...
...
Várj! Nagyon
forró! Megégeted a nyelved, aztán mivel fogod a szúnyogokat?, korholta Süni. Kitette egy kistányérra, és fújkálták.
Hihetetlen volt.
A lekvár íze egy más világba repítette Békalinát. Benne volt a tavasz harsogó
ereje; benne volt a nyár perzselő melege és bősége, és benne volt az ősz
pirosló, barnuló levelei és annak minden szomorúsága.
Apa simogasd a
karom.
Elvarázsoltan
ült, szótlanul, nézte a még mindig sürgő-forgó Sünit, és összerezzent, mikor az
elrikkantotta magát: az üvegeket! Besietett a házba, ahol már ott voltak
kikészítve az üvegek, a pincében töltött év és Süni nagyvonalú mosogatásának
teljes történetével oldalukon.
Gőz fölött
melengették az üvegeket, majd beletöltötték a sűrű, fekete lekvárt.
Rózsaszín... meg
kék és fehér...
Igen, szívem, rózsaszín,
meg kék és fehér... papírt tettek a tetejére és nagyon csinos kis sorokba
rendezték a pincében őket.
Sötét este lett,
mire mindent elpakoltak és fáradtan a karosszékbe rogytak. Békalina
elérkezettnek látta az időt, hogy ismét a lényegre térjen.
Süni, mondta,
szeretnék kérni valamit.
Igen?, kérdezte
kissé elnyújtott hangon Süni.
Tudod, szeretnék
megtanulni olvasni. Hoztam egy könyvet is és arra gondoltam... mondta Békalina,
de ahogy felpillantott, abbahagyta. Csak egy szőrös gombócot látott a
karosszéken, egy halkan mormogó szőrgombócot.
Nagyot sóhajtott,
egy darabig tűnődött kezében a takaróval, hogy most hogyan is takarja be, végül
kis sátrat formált ott, ahol a lábát sejtette, majd ő is összehúzta magát és elaludt.
Remélem tetszett.
Mert annapetit nem olvasok. A betonkeverő keverte a betont, mi? No jó éjt cica.
